MESE A GYŰJTÉSRŐL:

Húsvét reggelén indultam útnak. Napok óta biztos voltam benne, hogy a Mohosban élő Kisasszonyfához szeretnék menni, akihez jópár éve fel szoktam járni. Vonzott a története, a legendája, az egész különleges atmoszférája. Egy több mint háromszáz éves tölgyről van szó, amelyhez tündérek, lápi boszorkányok, erdei entitások története és sok-sok ember csodálata kapcsolódik.

Mire azonban odaértem, valami mégsem állt össze bennem. A hely gyönyörű volt, a fa méltóságteljes, mégis hiányzott valami. Nem tudtam volna megmagyarázni, csak azt éreztem, hogy most nem itt van a dolgom, hiányzott belőlem az a belső "Ahh, IGEN!" élmény, amit a gyűjtéseknél keresek és erős indikátornak tartok. Így végül nem szedtem rügyet, csak sétáltam egyet, figyeltem a tájat, és hagytam, hogy a csalódottság lassan helyet adjon a kíváncsiságnak.

Sokszor történik velünk ilyen az életben is. Kitaláljuk, mi lenne a legjobb út, elképzeljük a végeredményt, és ragaszkodunk hozzá, mert olyan szépnek és logikusnak tűnik. Aztán amikor odaérünk, az élet csendesen megmutatja, hogy valami más vár ránk.

Napok óta járt a fejemben egy másik tölgy is. Nem tudtam volna érvekkel alátámasztani, miért éppen az, egyszerűen csak újra és újra eszembe jutott. Végül engedtem ennek a halk hívásnak, és elindultam felé. Utólag visszanézve úgy érzem, már itt elkezdődött a tölgy tanítása. Az, hogy nem mindig a legtávolabbi, legkülönlegesebb vagy legmisztikusabb helyen vár ránk a medicina. Néha egészen közel van, karnyújtásnyira és a maga megszokott hétköznapisága lehet, hogy palástolja valódi értékét és a kapcsolat fontosságát. A szép ideák helyett újra az nyert, ami Igazabb!

Amikor megérkeztem ehhez a tölgyhöz, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok! A környéken mindenfelé hatalmas, öreg tölgyek álltak. Nem egyetlen fa volt itt, hanem egy egész ősi család. Közöttük fiatal bükkök, galagonyák, szilvák és kökények növekedtek. Ahogy jártam közöttük, egyre erősebben éreztem, hogy ezek a fák generációk óta együtt élnek ezen a földön. Az egész táj a stabilitásról, a kitartásról és a hosszú távú építkezésről mesélt.

A gyűjtéshez azonban fel kellett másznom egy magas, 3 osztatú létrára. Ez önmagában is kihívás volt számomra, mert a létrás magasságpok törekvés egyáltalán nem tartozik a kedvenc elfogaltságaim közé... A férjem hajnalban kelt velem, kitolta a létrát biciklivel az erdőbe, majd végig ott állt mellettem, és stabilan tartotta, miközben a rügyeket gyűjtöttem. Ahogy ott álltam a magasban, egyre inkább azt éreztem, hogy a tölgy energiája már jóval azelőtt jelen volt, hogy egyetlen rügyet is leszedtem volna.

Ott volt a megtartásban.

Abban, hogy valaki vigyáz rám.

Abban, hogy rá merem bízni magam.

Abban, hogy elfogadom a segítséget.

Abban a csendes, erős jelenlétben, amelynek nem kell bizonyítania önmagát.

A rügyeken még ott csillogott a reggeli harmat. Az időjárás ekkoriban inkább száraz volt, mégis minden hajnalban megszületnek ezek az apró vízcseppek. Ahogy a napfény megcsillant rajtuk, olyan volt, mintha ezer és ezer apró fényecske ragyogna a fán. Azt éreztem, hogy a harmat magában hordozza az isteni gondviselés energiáját. Az élet első cseppjét. A reményt. Az ártatlanságot. A fiatalságot. Azt a tiszta és érintetlen minőséget, amely minden új kezdetben jelen van.

Miközben a tölgy a stabilitásról tanított, a körülöttem játszó cinegék a könnyedséget hozták. A kérgén futkározó hangyák pedig arra emlékeztettek, hogy az élet édességét nemcsak megteremteni kell, hanem élvezni is. Sokszor azt hisszük, hogy az erő komoly, szigorú és nehéz. Ez a tölgy azonban mást mutatott. Megmutatta, hogy a valódi erőben van helye az örömnek, a játéknak és a könnyedségnek is.

Mindez ráadásul húsvétkor történt. Abban az időszakban, amikor az évkör egyik legerősebb kapuja nyílik meg. Amikor a természet minden szinten az újjászületésről beszél. A feltámadásról. A halál illúziójának meghaladásáról. Arról, hogy az élet mindig utat talál magának. Úgy érzem, hogy ennek az időszaknak az energiája is mélyen belekerült ebbe az elixírbe.

Ez a tölgy számomra a rendíthetetlen férfi minőséget hordozza. Nem a keménységet vagy a dominanciát, hanem azt az erőt, amely stabilan jelen van. Amely megtart. Amely kitart. Amely hosszú távon építkezik. Amely nem rohan, nem bizonygat és nem akar többnek látszani annál, ami.

Egyszerűen csak áll,mély gyökerekkel nyitott koronával és emlékeztet arra, hogy bennünk is ott él ugyanez az erő.